|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 78 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-78 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Coposu, Corneliu 1996. november 19.Emil Constantinescu életrajza: 1939. nov. 19-én született Tighina városban, a mai Moldovai Köztársaság területén. Apját a Regátból helyezték át az akkor Romániához tartozó Besszarábiába. A háború után visszaköltöztek Arges megyébe, Bradet faluba. Emil Constantinescu Bukarestben végezte az egyetemet, jogi diplomát szerzett. Bíróként kezdte működését, de elégedetlen volt a jogrendszerrel, elhatározta, hogy geológus lesz. 1966-ban végezte el Bukarestben a geológiai fakultást, irodalmi tárgyakkal kiegészítve. Geológusként bejárta az országot, tudományos tevékenységének eredménye hét könyv és 67 tudományos közlemény. Bukarestben egyetemi előadó, 1991-től tanár, 1992-től a Bukaresti Egyetem rektora. 1996-ban politikai működése miatt lemondott rektori tisztségéről. Az 1990 júniusi "bányászjárás" után egyik kezdeményezője a Polgári Szövetségnek, ennek képviselőjeként a "Román Antitotalitárius Fórum" ellenzéki pártcsoportosulás ügyvezető elnöke. 1992-ben nagy meglepetést keltett, hogy a Demokratikus Konvenció /DK/ az akkor még ismeretlen Emil Constantinescut választotta elnökjelöltjének. Corneliu Coposu parasztpárti elnök ugyanis benne látta az új nemzedék képviselőjét. 1992 végén őt választották a DK elnökének.. Constantinescu 1995 őszén belépett a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpártba. /Szabadság (Kolozsvár), nov. 19./1997. május 7.Pert készül indítani Ion Iliescu volt elnök ellen a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt. A párt vezetősége úgy döntött, hogy alapos elemzésnek veti alá ezt a lehetőséget, mivel elégtételre van szükség Corneliu Coposu emlékének meggyalázása miatt. Iliescu ugyanis azt állította, hogy Coposu néhai pártelnök a Securitate besúgója volt. Ezt Virgil Magureanu, a Román Hírszerző szolgálat vezetője is cáfolta. /Röviden itthonról rovat. = Bihari Napló (Nagyvárad), máj. 7./1997. augusztus 13.Ion Cristoiu a National júl. 18-i és 19-i számában kétrészes vezércikket közölt Victor Ciorbea - Ana Pauker méltó utóda. Corneliu Coposu szilárdsága címen. Elgondolkoztató írás. Egy demokratikus /?/ rendszerben vérbeli román miniszterelnököt minősítenek árulónak és szovjetek által delegált magyarpárti zsidónak - állapította meg a cikkről Kovács Albert. Cristou szerint az utóbbi hónapokban az RMDSZ támadó hadjáratot folytat "a magyar kisebbség európai normák fölötti jogaiért, a román többség károsodásával járó helyi autonómiáért", stb. Az oktatási törvény módosítása betetőzte ezt a hadjáratot. - Kovács Albert javasolta Méliusz Alapítvány létrehozását, hogy támogassák a magyar-zsidó-román kulturális együttműködést. Ma ezt követeli a történelmi pillanat. /Kovács Albert: Történelmi pillanatok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 13./1998. augusztus 15.Aug. 14-én Zilahon felavatták Corneliu Coposu szobrát. Az avatáson jelen volt Emil Constantinescu államelnök, Radu Vasile miniszterelnök és Ion Diaconescu, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt elnöke is. A sajtóértekezleten Emil Constantinescu elnök kijelentette, hogy nem kíván beavatkozni a magyar egyetemmel kapcsolatos vitába. Õ a multikulturális egyetem híve, elképzelhetetlennek tartja a Babes-Bolyai Tudományegyetem szétválasztását. Az államfő nem volt hajlandó kommentálni Zoe Petre tanácsadó kijelentését, aki Tusnádfürdőn támogatásáról biztosította a magyar egyetemet. Az újságírók kérdésére Radu Vasile miniszterelnök nem adott egyértelmű választ arra, megengedi-e, hogy Marga oktatási miniszter a kormányprogrammal ellentétes nyilatkozatokat tegyen a magyar egyetemmel kapcsolatban. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 15-16./ Corneliu Coposu 1995. nov. 11-én, 79 éves korában hunyt el, a román ellenzék vezéralakja, a Nemzeti Kereszténydemokrata Párt elnöke volt. Coposu 17 évet ült börtönben..1998. augusztus 15.Aug. 14-én Zilahon felavatták Corneliu Coposu szobrát. A zilahi ünnepségre tartó Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke nyilatkozott Tőkés László püspöknek, az RMDSZ tiszteletbeli elnökének az Alsócsernátonban tartandó Székelyföldi Fórumra történt meghívójáról. Takács Csaba szerint ez nem különbözik más kezdeményezésektől, nem lát benne semmi rendkívülit, "jobb, ha vannak, mintha egyáltalán nem lennének". A meghívó időpontjában családi eseménye zajlik, húszéves házassági évfordulóját ünnepli, ezért nem lesz jelen. Emil Constantinescu elnöknek a magyar egyetemről tett kijelentéséről elmondta, hogy azt az államfő Kolozsváron tette, ahol minden román politikus megpróbál hazafiasabbnak mutatkozni. Az, hogy Constantinescu Marga minisztert támogatja törekvéseiben, túlmutat későbbi kijelentésén, hogy az elnöknek nincs joga befolyásolni az egyetem ügyében való döntést. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 15-16./ Takács Csaba bizarrnak nevezte Tőkés Lászlónak, az RMDSZ tiszteletbeli elnökének a kezdeményezését, a Székelyföldi Fórumot. /Szabadság (Kolozsvár), aug. 15./1998. október 14.Corneliu Coposu szülőfalujában, Nagyderzsiánban halálának harmadik évfordulóján, novemberben Coposu-múzeumot avatnak, egyben leleplezik mellszobrát. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 14./ Coposu /a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt elnöke/ 1995. nov. 11-én halt meg.2001. augusztus 15.Fodor Sándor egyike volt azon romániai magyaroknak, akik a rendszerváltozást valamennyi román politikai párt közül egyedül a nagy román politikus, Iuliu Maniu alapította Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpártban bízott. A börtönben elhunyt Iuliu Maniu hajdani fiatal titkára, Corneliu Coposu vezette történelmi párt párbeszédre hívta a rendszerváltás után az RMDSZ képviselőit. Azonban a börtönévek-évtizedek aláásták Maniu egykori munkatársa egészségét - és Corneliu Coposu lehunyta a szemét, mielőtt pártja győztesen került volna ki az öt év előtti választásokból. Utódai, élükön a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt Coposut követő elnökével, Ion Diaconescuval, minden jó szándékuk ellenére képtelenek voltak megállítani-visszafordítani az ország lejtőn lefelé indult szekerét. Mellbevágó volt a Demokratikus Konvenció legerősebb pártjának a katasztrofális veresége, a múlt évi választások során: a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt - be se jutott a parlamentbe. A párton belül folyt a könyöklő harc a pártelnöki tisztségért. Andrei Marga rektor néhány hónap után - lemondott a pártelnökségről, és a párt most már - ketté- (legalább ketté-) szakadt: az egykori Victor Ciorbea miniszterelnök és Vasile Lupu szenátor támogatóira. Legutóbb Victor Ciorbea, a kettészakadóban lévő párt egyik vezére nagyot mondott: amennyiben pártja hatalomra kerül, mindent elkövet annak érdekében, hogy Románia alkotmányos monarchiává váljék, visszahívja a királyt. Félő, hogy szép történelmi múltra visszatekintő párt teljesen kihull az ország közéletéből. /Fodor Sándor: Eső után köpönyeg? = Szabadság (Kolozsvár), aug. 15./2002. január 24.Sokan ismerik Szatmárnémetiben Fábián Elemért. Korábban hosszú időn át ő volt a színház közönségszervezője, mindkét tagozaté egyszerre. A román tagozat megalakulása után, a 70-es évek elején, amikor még alig volt közönsége a városban, elküldték Moldvába turnézni, aztán Bákó környékén több faluban felugrált a közönség a színpadra, leállította a román előadást és azt követelte a színészektől, hogy "a többit mondják magyarul". Ezután a színészek magyar nótákat énekeltek. Fergeteges sikerrel. A csángók az előadás előkészítése során vették észre, hogy az együttesben többen magyarul beszélnek, s a zongorista (Vakarcs Miki) magyar dalokat játszik. Zsák pénzzel tértek haza. Azt csak a rendszerváltás után merték elmondani, hogy a román tagozat csángóföldi magyar előadásaival szerezték. Nagy baj lett volna belőle, hogy ilyen "árulásra" vetemedtek. Fábián Elemér előzőleg négy évet ült mint politikai elítélt. Az 56-os magyar forradalom hatására írt, Nyugaton kél fel a nap című verséért kellett lakolnia. Nagyenyed, Szamosújvár, Jilava sötét falai után a brailai Nagyszigeten lévő lágerbe vitték. A szigeten többek között Corneliu Coposuval és Páskándi Gézával volt együtt. Az elmúlt napokban Fábián Elemér magas kitüntetést kapott Budapesten, a kardokkal ékesített Hazáért Szabadságkeresztet. A Parlamentben nyújtotta át neki Fónagy Jenő a POFOSZ elnöke. Rajta kívül még tizenhárom személynek adományoztak hasonló kitüntetést, de a határon túlról csak Fábián Elemérnek, illetve a már hosszabb ideje áttelepült kolozsvári szobrászművésznek, Szervátiusz Tibornak. – Egyébként Fábián Elemér a vezetője a POFOSZ (Politikai Foglyok Országos Szövetsége) Szatmár, Szilágy és Máramaros megyét átfogó itteni szervezetének. Mindössze 130 tagja van, holott jóval többen lehetnének, hiszen ezrek élnek még azok közül, akiket a kommunizmus éveiben üldöztek és meghurcoltak. Például a volt kulákok, akik közül sokan semmiféle elégtételt nem kaptak. Annyira megfélemlítették az embereket, hogy ma sem mernek beszélni. /Sike Lajos: Táncol a volt politikai üldözött. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 24./2002. július 12.Több év eltelt azóta, hogy a szekuritáténak, mint politikai rendőrségnek a leleplezéséről szóló törvény életbe lépett, amióta az érintettek vagy érdekeltek tanulmányozhatják a róluk készített iratcsomókat és jelentéseket. Ion Iliescu államfőnek nincs dossziéja. A hírszerző szolgálat állítólag még az 1990-es évek elején több iratcsomót elégetett, megsemmisített, 10-15 dossziét pedig államtitokként kezel, és azt továbbra is a szekuritáté irattárában őrzik. Nem rendelkezik semmilyen dossziéval Adrian Nastase kormányfő és Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke sem. A politikusok nem tolongtak azért, hogy megtudják szekus dossziéjuk tartalmát. Victor Ciorbea még gondolkozik, hogy kikéri-e, Theodor Stolojan volt miniszterelnököt nem érdekli egy esetleges dosszié létezése, és megelégszik az irattárat tanulmányozó bizottság (CNSAS) róla adott értékelésével, miszerint nem kollaborált a szekuritátéval. A Liberális Párt elnöke, Valeriu Stoica nem akarja megtudni a róla jelentést készítők nevét. Hasonló a magatartása Valeriu Tabaranak, a Nemzeti Egységpárt (PUNR) alelnökének, Constantin Dudu Ionescunak, a Nemzeti Parasztpárt titkárának és Dinu Patriciunak, a Liberális Párt alelnökének is. Petre Roman sem látta a dossziéját, mert az (már) nem létezik. Az egykori miniszterelnök azonban biztos abban, hogy megfigyelték. Markó Béla, az RMDSZ elnöke szerint dossziéját alaposan "átfésülték", mivel annak tartalmából egyszerűen nem lehetett kideríteni azoknak a személyeknek a nevét, akik követték és jelentést készítettek róla. A volt Securitate leginkább Corneliu Coposut figyelte, a néhai politikusról 19 kötetnyi jelentést készítettek. A megfigyeltek között van Ion Diaconescu, Constantin Ticu Dumitrescu, Radu Timofte (a hírszerző szolgálat /SRI/ igazgatója, mivel annak idején lánytestvére külföldre szökött), Rodica Stanoiu igazságügyi-miniszter, Ion Caramitru, Smaranda Dobrescu egykori munkaügyi miniszter, sőt, még Adrian Paunescu is, akit a jelentésekben "amerikainak" vagy "szerkesztőnek" becéztek. A lap szerint a szenátor több millió lejre készíttetett másolatot a dossziéjáról. Azok között, akik már áttanulmányozták iratcsomóikat, a lap megemlíti Tőkés László püspököt és Doina Corneát is. /Sok politikust nem érdekel a szekus-dossziéja. A hírszerző szolgálat több iratcsomót államtitokként kezel. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 12./2006. augusztus 15.Constantin Ticu Dumitrescu nem tartja természetesnek, hogy a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) tagjai véleménye radikálisan különbözzön, és a tagok egymás ellen szavazzanak. Dumitrescu szerint tartózkodni a tanácsbeli szavazásokon gyávaságról tanúskodik. Akik így szavaznak, azok a felelősségtől próbálnak szabadulni, állítja a volt politikai fogoly. Csak akkor oldható meg a CNSAS jelenlegi krízise, ha a törvényt egyértelműen és egységesen alkalmazzák. Leszögezte: aki együttműködött a Szekuritátéval, akit beszerveztek, az segített a politikai rendőrségnek, ezért hibás. /Isán István Csongor: Ticu: a tartózkodás gyávaság. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 15./ Constantin Ticu Dumitrescu, CNSAS-tag azzal vádolta Ion Iliescu a volt államfőt, hogy államelnökként szekusokkal vette körül magát, mandátuma ideje alatt pedig a korrupció védnöke volt. Addig nem lehet igazságszolgáltatásról beszélni az országban, ameddig Iliescut nem vonják felelősségre bűnei miatt. Ticu Dumitrescu heves bírálatát a volt államfő nyilatkozata váltotta ki, amelyben azt szorgalmazta, hogy a CNSAS-nek döntéshozatalaiban különbséget kellene tennie azon személyek között, akik anyagi előnyök fejében működtek együtt a volt titkosszolgálatokkal, és azok között, akiket együttműködésre kényszerítettek, mint Corneliu Coposu, Mircea Ionescu-Quintus vagy Alexandru Paleologu. Ticu Dumitrescu istenkáromlásnak nevezte, hogy Iliescu egy kategóriába sorolná Coposut Quintussal. Leszögezte ugyanis: hat éve kutatja a Szekuritáté irattárát, és egyetlen jelentést sem talált, amely Coposu tollából származott volna. Dumitrescu ugyanakkor provokációnak nevezte Iliescu azon kijelentését, miszerint boszorkányüldözésnek nevezte az átvilágítást, amelynek hátterében politikai érdekbefolyást sejt. Ticu Dumitrescu nehezményezte, hogy a titkosszolgálatok még mindig akadályozzák a CNSAS kutatásait. Szerinte politikusok szekusmúltjának valós átvilágítása egyelőre blöff marad, hiszen a hozzájuk eljuttatott 29 politikus dossziéját előzőleg „kipofozták”. /Iliescu ellen Ticu Dumitrescu. = Krónika (Kolozsvár), aug. 15./2006. augusztus 18.Pár hete a román közvélemény a „dossziéhadjárattól” hangos, mutatott rá Cristian Ghinea, a Dilema Veche politikai elemzője, akit megrémisztettek a közelmúltbeli romániai események. A sajtó csak elmélyíti azt az erkölcsi káoszt, amelyben a politikai elit „fetreng”. Mona Musca esete igazi pszichológiai regény-téma: ismert, hogy az NLP-képviselő mennyire kardoskodott a Szekuritáté archívumának nyilvánosságra hozatala mellett, saját dossziéjának napvilágra kerülése viszont politikai karrierje végét jelenthette. Ghinea szerint ami mostanában történik, az a Szekuritáténak a román társadalom felett aratott győzelme. Ezek a dossziék állam-méretű gazemberségek, mocskok, amelyet a román társadalom alja „zúdított ránk”. Romániának szüksége van az erkölcsi megtisztulásra. Voltak hegyekben élő partizánok, a hét évi teljes elszigeteltségben, a börtönben Corneliu Coposu elfelejtett beszélni, a Máramarosszigeten elpusztult az elit. Most a diktatúra udvari költője a romániai politikai élet harmadik legismertebb személye. Azt az embert, aki annak idején a külföldi sajtónak Ceausescu-ellenes nyilatkozatokat tett, ma Ceausescu költője mocskolja. A Nucsoara falubeliek nem egyeztek bele, hogy egy hegyi partizán sírjára keresztet tegyenek – sokan még ma is rablóknak tartják őket. A régi polgári réteg, az értelmiség volt a célpont, őket kellett ellenőrzés alatt tartani, innen kellett beszervezni az embereket, és ha nem vállalták jószántukból, megzsarolták őket. „A kisstílű gazemberek, aktivisták, költők mind makulátlanok, ők nem működtek együtt a rendszerrel. Ők maguk voltak a rendszer. Ezért idegesít Iliescu mostani mérsékelt hangvételű tanácsosztogatása. Ő, az az aktivista, aki megbocsát a politikai elítélteknek…” Az olyan nyilatkozatok: „Alulírott, kijelentem…”, amelyeket később a Szekuritáté felhasznált a perben, ha erre került sor. Így nyilatkoztak a Duna-csatornához hurcolt politikai elítéltek, miután órák hosszat verték őket. /Cristian Ghinea: legyőzött a Szekuritáté! = Szabadság (Kolozsvár), aug. 18./2006. szeptember 19.Szinérváralján élt Fábián Elemér technikus, verseket írogatott egy füzetbe. Ez a füzet lett a veszte, mert corpus delictiként mutatták fel: íme, el akarja szakítani Erdélyt Romániától! Nem volt abban ilyesmi, sokkal inkább szerelmes versek és a magyar szabadságharcok dicsérete. Azonban Zrínyi, Bercsényi, Rákóczi, Kossuth neve a szekusoknak egyet jelentett a román haza elárulásával. Egy bizonyos Strempel Öcsi nevű emberről sokan tudták, hogy a szekusokkal barátkozik. Strempel látta szobatársa füzetét. Egy napon aztán eltűnt a füzet. Fábián Elemért ezért letartóztatták a szekusok. Hat vagy hét hónapig tartották a betonpincében, a napi verésektől nagyon szenvedett. Egy nap megmutatták a füzetet. Megvárták, hogy betöltse a 18. évét, akkor ítélték el. Az egész tárgyalás mindössze 15-20 percig tartott. Négy évet kapott, hazaárulással, hazagyalázással vádolták. Először Szamosújvárra, azután Nagyenyedre vitték, majd Jilava földalatti kazamatái következtek. Ott találkozott volt házigazdájával, Muzsai Pállal, akit szintén elhurcoltak, méghozzá Fábián versei miatt. Házkutatást tartottak nála és találtak egy lemezt, amelyen rajta volt a magyar himnusz. Ez volt a „bűne”. A brailai nagy sziget, Balta Brailei, a politikai foglyok nagy gyűjtőhelye lett a végállomás. Preliprava, Gradinari, Salcea neve sok ezer romániai ellenálló számára a szenvedéssel, a kínok kínjával volt egyenlő. Fábián Elemér itt találkozott Páskándi Gézával és Corneliu Coposuval. Coposuról, azaz Kornel bácsiról azt hitte, hogy magyar tanár vagy ügyvéd, mert mindig magyarul beszélt vele. S kitartásra biztatta, ilyeneket mondva: „Vigyázz nagyon magadra, mert még szükség lesz ránk!” Páskándi arra serkentette: ne engedje, hogy eluralkodjon rajta a magány, mert kikezdi az ember eszét, olvasson, amennyit csak tud. Fábián Elemér két év múlva, 1963-ban amnesztiával szabadult. Alig töltötte be a 21. életévét, de már többet megélt, mint mások egy hosszú élet során. Egy ideig eredeti szakmájában dolgozott, majd a szatmári színházhoz került közönségszervezőnek. Itt dolgozott 25 éven át, mégis Fábián Elemér egyik nagy színházi élménye a moldvai csángókhoz kötődik. 1970 után a színház frissen alakult román társulatát fel kellett futtatni, s mivel Szatmárnémetiben nem volt nagyobb közönsége, Moldvába küldték turnézni. Bákó megyében jártak, s az egyik nagy községben zsúfolásig megtelt a kultúrház. Elkezdődött az előadás, majd tíz perc múlva két markos legény felpattant a színpadra: „Ez most már elég lesz, a többit mondják magyarul!” Hiába magyarázták, hogy román társulat és csak románul tarthat előadást, nem tágítottak. „Hallottuk mi, amikor próbálták a zongorát, hogy milyen szép magyar nótákat énekeltek!” Ami igaz is volt, mert a műszaki személyzet jobbára magyarokból állt, s ráérős idejükben nótázgattak. Nem volt más választásuk, mint az, hogy átálljanak a magyar nótára. Ami azért se ment olyan nehezen, mert több román színész ismert magyar dalokat. Hatalmas sikerük volt. Mindez még további négy-öt Bakó környéki községben megismétlődött. Hazafelé tartva megesküdtek egymásnak, hogy Szatmáron egy szót nem szólnak az elvtársaknak a „sikeres turné” hátteréről. Nagy baj lett volna, ha kiderül: a szatmári román társulat magyar nótával turnézott Moldvában! Fábián Elemér megkapta a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ) Hazáért kitüntetését. /Sike Lajos: Erdélyi ötvenhatosok. Szobatársa jelentette fel. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 19./2011. október 13.Elhunyt Ion Diaconescu volt parasztpárti vezérA huszadik századi román politika történetét alakító személyiségek egyik utolsó képviselőjeként távozott az élők sorából kedden este Ion Diaconescu román parasztpárti politikus, akinek személyét pártállástól függetlenül valamennyi politikai alakulat és politikus méltatta. A 94. évében elhunyt Ion Diaconescu a román antikommunizmus egyik meghatározó személyisége volt, haláláig a Keresztény-demokrata Nemzeti Parasztpárt (PNTCD) tiszteletbeli elnöki tisztségét is betöltötte. 1996 és 2000 között a képviselőház elnöke volt. Diaconescut kedden este saját otthonában érte a halál azt követően, hogy egy héttel ezelőtt kórházban ápolták néhány napig, majd kiengedték. Ő az 1990-es években volt meghatározó alakja a hazai belpolitikának. Közvetlenül a rendszerváltás után Corneliu Coposuval együtt újraalapították a PNTCD-ét, amely köré szerveződött később az 1996-os választásokon diadalmaskodó Román Demokratikus Konvenció (CDR). Ezt követően a román kormánykoalíció legnagyobb pártjának számító PNTCD elnökeként, Diaconescu a képviselőház elnöke lett. A konvenció négyéves kormányzása alatt a PNTCD annyira elvesztette a lakosság támogatottságát, hogy a 2000-es választásokon a parlamenti küszöböt sem érte el. Ezt követően Diaconescu visszavonult az aktív politizálástól. Politikusként végig azt szorgalmazta, hogy Románia minél hamarabb váljon igazi nyugati demokráciává, és szakítson kommunista múltjával. 1942 és 1947 között a gazdasági minisztériumban dolgozott, és vezetőségi tagja volt a két világháború között működő román parasztpárt ifjúsági szervezetének. Politikai pályafutása törést szenvedett 1947-ben, amikor a kommunisták a parasztpárt több vezetőjét, közöttük Diaconescut is bebörtönözték. Meghurcoltatása 1964-ig tartott, amikor szabadon engedték. Ion Iliescu volt államfő, aki az elhunyt egyik legnagyobb politikai ellenfele volt az 1990-es években, kijelentette róla, hogy tiszteletre méltó politikus volt, akivel mindig lehetett párbeszédet folytatni. Traian Băsescu államelnök szerint Diaconescunak jelentős szerepe volt Románia demokratizálási folyamatában. A Szociáldemokrata Párt (PSD) több vezetője, közöttük Adrian Năstase is méltatta a volt parasztpárti politikust. Crin Antonescu liberális pártelnök szerint Diaconescu révén a román politika egyik utolsó „nagy öregje” távozott az élők sorából. Markó Béla miniszterelnök-helyettes szerint jelentős veszteség érte a hazai politikát, hiszen Diaconescu a demokrácia elkötelezettje volt, és kiemelte, hogy a parasztpárt elnökeként nyitott volt a nemzeti kisebbségi jogok biztosítása iránt. B. T. Szabadság (Kolozsvár) 2013. március 14.Letölthető Word dokumentum (DOCX)KISEBBS�?GBEN: Mit üzen a Malmaison foglya? Cseke Gábor olvasónaplója) [.] Írásomtárgyának apropója roppant prózai: a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár új, illobb környezetbe való tavaly év végi elköltöztetése után, az igen gazdag állomány végre egy helyre került és sokkal áttekinthetobbé vált. A megnyitó ünnepség alkalmával, a könnyen megközelítheto szabadpolcok között járkálva-nézelodve, idonként találomra ki-kiemeltem egy-egy szerény, ido koptatta kötetet, s így került a kezembe dr. Gróza Péter: A börtön homályában (Corvinus kiadás) címu vaskos könyve is. Megfigyeltem, hogy a börtönnaplók eredendoen népszeru olvasmányok: elvégre nem mindennapi emberek, nem mindennapi helyzetben született nem mindennapi gondolatait tartalmazzák. Ez esetben azonban mind a szerzo, mind a börtöntéma együttesen is az újdonság erejével hatottak, legalább is számomra. �?gy vettem magamhoz a könyvet, hogy reméltem: általa ki tudja milyen, addig kevéssé ismert információk birtokába kerülök. Mindennél jobban égtem a kíváncsiságtól: mit üzenhetett e könyvvel olvasóinak a magyarság által is jól ismert politikus - méghozzá egy börtön mélyérol? 2. Mihelyst olvasni kezdtem, az illúzió lepkéje elsorvadt, és maradt a pore valóság: az egykori, a második világháború utáni Románia elso demokratikus kormányának nevezett Groza-kabinet vezetoje, dr. Petru Groza börtönkrónikája 1945-ben jelent meg (magyar nyelven is), a vonatkozó események viszont alig egy bo hónapot fognak át: az Ekésfrontot vezeto dévai ügyvéd 1943. december 26. és 1944. január 30-a között - kereken hetven éve - volt a bukaresti Malmaison börtön lakója, amelyet a közvélekedés akkoriban amolyan "úri fogdaként" tartott nyilván, ahol a börtönlakókat ugyan rács mögött tartották, de sorsuk távolról sem volt annyira embertelen, mint a közönséges büntetésvégrehajtási intézmények zömében. A bukaresti Malmaison - büszke nevével III. Napoleon szépséges franciaországi kastélyát idézi - valamikor, a XIX. században Cuza román fejedelem utasítására a Bukarest védelmére rendelt lovasság laktanyája volt. Késobb egyéb fegyvernemek is helyet kaptak a kaszárnyában, továbbá egy katonai törvényszék, majd állambiztonsági fogda is muködött benne. A negyvenes évektol kezdve egészen a hatvanas évekig a politikai elit bebörtönzött tagjait tartották itt fogva, hosszabb-rövidebb ideig, s ha kellett, akár kegyetlenül meg is kínozták oket. (A dokumentumok szerint, egyebek mellett itt vallatták Iuliu Maniut, Ion Mihalachét, Nicolae Penescut és Corneliu Coposut, a Nemzeti Parasztpárt kiemelkedo vezetoit is). Groza az Ekésfront vezetojeként került a titkosrendorség kitünteto figyelmének középpontjába azáltal, hogy a romániai kommunista párt egy csoportjának lebukásával olyan bizalmas iratok kerültek a karhatalom kezébe, melyekbol következtetni lehetett, hogy a kommunisták az Ekésfronttól rendszeres pénzügyi támogatást kaptak. Ennek tisztázására, illetve a Grozáék politikai besározása végett tartották fogva Bukarestben pár héten át a Déván élo ügyvédet, aki a Malmaison kényszeru vendégszeretetét kihasználva, illetve a "ház" kivételezo könnyítéseivel élve, papírra vetette börtönemlékeinek summáját. A történelmi igazsághoz tartozik, hogy a könyv piacra kerülése szorosan egybeesik azzal az 1945. márciusi dátummal, amikor is Bukarestben hatalomra került az úgynevezett Groza-kormány, s ország-világ elott segített azt kommunikálni, amit nem csupán a korabeli jelszavak, hanem késobbi szlogenek is évtizedeken át hirdettek: dr. Petru Groza/Gróza Péter kabinetje az egész romániai lakosság érdekeit képviseli és védi, a leheto legdemokratikusabb módon. [.] Maszol.ro 2014. július 21.FúzióSokan hitetlenkedve fogadták az európai parlamenti választások után a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Demokrata-Liberális Párt (PDL) egyesülésének hírét, állítólag utolsó pillanatig kétséges volt, hogy a liberálisoknak sikerül-e végül megőrizniük patinás nevüket. Pontosabban: senki sem feltételezte, hogy „okos enged” alapon Vasile Blaga józan fejjel elnézi, amint pártja feloldódik a PNL-ben. A hitetlenkedés fejezetnek itt nincs vége, a távolban egy újabb fúzió (rém)képe is feldereng: az alig néhány hónapja alakult Băsescu-ihlette Népi Mozgalom Pártja (PMP) állítólag szemet vetett a hosszú évek óta gazdátlanul sodródó Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpártra (PNŢCD). Ha az értesülések igazak, Corneliu Coposu egykori pártja élére Elena Udrea kerülhet. SZÉKELY KRISZTA, Szabadság (Kolozsvár) 2017. szeptember 8.Ma is hatnak a kommunista bűnökMellőzve érzik magukat: több mint 200 volt politikai fogoly is jelen volt Félixfürdőn, a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének (AFDPR) XXIV. kongresszusán, és a legtöbben panaszkodnak. Ugyanakkor elnökük szerint „nem átadják a tisztségeket, hanem kihalnak belőlük”. Kétezernél is kevesebb személy él ma már azok közül, akik saját bőrükön tapasztalták meg a kommunista diktatúra romániai változatának kegyetlenségét a börtönökben, politikai foglyokként. Lassan kihal a ma még valamelyest élő emlékezet, és a meghurcoltakkal együtt beláthatatlan távolságba került a valós és teljes igazságtétel – ami a rendszerváltás után is elmaradt, és a mai napig késik. Romániában is, akárcsak a többi volt kommunista országban. A meghurcoltak azonban még próbálnak összetartani: szövetségük Félixfürdőn, az egyik szállodában tartotta országos tanácskozását, és a helyszínen újabb infókat is megosztottak velünk arról, hol tart (illetve hol stagnál) a romániai elszámolás, a szembenézés a közelmúltbeli vészkorszakkal. Módosítást akarnak Tegnap zárult tehát a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének (AFDPR) XXIV. Kongresszusa, és a háromnapos tanácskozáson arról is határoztak, hogy több törvénymódosítást kezdeményeznek. Az AFDPR-nek 34 megyében van helyi szervezete, ezeknek a képviselői vettek részt a legfőbb döntéshozó és konzultációs fórumukon, mintegy 200 küldött volt itt, Félixen. Köztük például a néhai Corneliu Coposu rokonai, valamint egy olyan nő, akit 15 évesen ítéltek 20 éves börtönbüntetésre, ellenállási tevékenysége miatt. Octav Bjoza, a szervezet elnöke elmondta: az országban 37.737 olyan személy van még, aki a kommunizmusban elszenvedett meghurcoltatásokért jogosult életjáradékra, közülök 995 Bihar megyében. Gond azonban, hogy a közvetlen hozzátartozóik (többnyire a gyermekeik) sokszor nehezen juthatnak be a kedvezményezetti körbe. Ezért a tömörülés arról döntött: kezdeményezik, hogy a parlament módosítsa a vonatkozó, 1990/118-as számú jogszabályt, tételesen bevéve annak hatálya alá a meghurcoltak gyermekeit is. Továbbá változtattatnának a jogállásukkal kapcsolatos 2015/217-es számú törvényen is, mert az szerintük túlságosan interpretálható jelenleg. Octav Bjoza egyébként kongresszusi záróbeszédében azt mondta, a kommunista bűnök sok vonatkozásban még ma is kísértenek az országban. Ugyanakkor többször panaszkodott a központi sajtóra, amely szerinte „Teljesen semmibe vesz minket, nem törődik velünk, nem, hogy ők nem keresnek, de ha mi megyünk, akkor is agyonhallgatnak. Amikor személyesen mentem be például az Adevărulhoz, akkor sem változott semmi”. További gondja a szervezetnek például, hogy ugyan a kommunista visszaélések egyes konkrétumairól szóló dokumentumaik archívumszerűen rendezve vannak, ám mégsem tudják archívumszerűen működtetni az egészet, mert az előírt tárolási körülményeket (nedvességszint, hőfok, stb.) már nem tudják biztosítani. Ezért olyan megoldást keresnek (egyelőre hiába), amely révén biztosan megmenekülnének a dokumentumok. Az elnök hozzátette: az AFDPR támogatja ugyanakkor az bukaresti ortodox gigakatedrális, a románok által is sokat bírált Nemzet Megváltása Katedrális építését, sőt, azt szeretné, hogy az épületben emlékhelyet kapjanak a kommunista diktatúra áldozatai. Belső szervezési ügyeikre térve Octav Bjoza ironikusan jegyezte meg, hogy náluk nem nagyon szokott tisztújítás lenni, mert az előrehaladott életkorok miatt „itt nem átadják a tisztségeket, hanem kihalnak belőlük”. Bihar, a hóhér Kivétel viszont az AFDPR Bihar megyei szervezete, amelynek élén viszonylag fiatal vezető van: Lucian Silaghi, aki a nagyváradi színház igazgatója is volt, jelenleg a műemlékvédelmi hivatalt vezeti. Ő a kongresszuson azt emelte ki: Váradon legalább igyekeznek méltó emléket állítani az áldozatoknak. Ennek egyik jeleként azt ajánlotta mindenki figyelmébe, hogy a váradi várban idén április óta külön múzeuma van a témakörnek. Váradon is volt ugyanis olyan tranzitláger, ahol a hatalomba berendezkedő kommunisták az elhurcolandó németeket, románokat, magyarokat gyűjtötték össze. Ez a vár mai E szárnyában működött. 2011-ben például a G épület falába rejtett feljegyzést is találtak az egyik elhurcolttól: a sárguló lapra rótt pár sorban bizonyos Andreas Dittrich emlékez(tet)ett arra, hogy itt dolgozott. „Ma 1947 augusztus 21. van, és 1947 március 20-a óta vagyok itt a lágerben. Német vagyok, és így állnak a dolgok itt ma. Andreas Dittrich, 42 éves” – áll a lapon. Az összegyűjtöttek többségét aztán jellemzően Târgu Jiuba, vagy Temesvárra vitték, kényszermunkatáborba, a német nemzetiségűek többségét viszont a Szovjetúnióba deportálták. Nagyváradon más épületekben is működtek fogdák, kínzókamrák, vallatószobák: a Securitate ingatlanában, illetve a börtönben is. Bihar megye egyébként a román gulágok feltöltésében is az élen járók között volt a második világháború után, amikor a kommunisták megszerezték a hatalmat. Ekkor a náci kollaboránsok ellen való harcot ürügyként használva tízezrekkel igyekeztek leszámolni: lehetőleg mindenkivel, aki ellenállt volna az újabb önkényes hatalom kiépülésének, aki aktuális, vagy akár potenciális ellenséget jelentett a kommunistáknak, vagy akár csak úgymond túlságosan független volt. Megyénkből a lakosság 1,4%-át hurcolták el, ami az első tízben biztosított helyet Biharnak. A legfiatalabb áldozat 15 éves volt. Táborok Fürtös Róbert kutatása szerint már a háború vége után, azaz 1945 végéig, a legfontosabb táborok Zsilvásárhely, Slobozia, Ciurel (Bukarest közelében), Turnu Măgurele, Caracal, Felsőtömös (Timişul de Sus) voltak. Voltak megyék, ahol öt vagy három tábor is létezett: Arad megyében Borossebes (Sebiş), Pankota (Pâncota), Doroszlófalva (Drăuţi), Nagyhalmágy (Hălmagiu) és Arad, Brassó megyében Földvár (Feldioara), Barcaszentpéter (Sânpetru) és Brassó, Bihar megyében pedig Köröstárkány (Tărcaia), Belényes (Beiuş) és Nagyvárad. Gyakorlatilag minden megyében működött hosszabb-rövidebb időszakban internáló tábor, vagy legalább a csendőrség/rendőrség által felügyelt fogva tartási központ. A fogdák, börtönök és munkatelepek 1958-ban már adminisztratíve is két nagy csoportra tagolódtak: a „forradalmárok” fogva tartására szánt létesítmények (Nagyenyed, Szamosújvár, Fogaras, Galac, Zsiláva, Csíkszereda, Piteşti és Râmnicu Sărat) és a köztörvényes elítélteknek szánt helyek. Az 54 börtön, 37 munkatábor, 8 kiskorúak és 2 gyerekek befogadására szánt létesítmények mellett, a Börtönök Főigazgatóságának számos „termelő” jellegű egység volt alárendelve. És ne legyenek illúzióink: Sztálin halála után ugyan átmenetileg enyhültek a fogva tartás körülményei (katasztrofálisról nagyon rosszra), ám az 1960-as években ismét romlottak. És a kommunista rezsim a bukásáig, azaz 1989-ig folyamatosan figyelte, zaklatta, üldözte, büntette azokat, akik nem a szekerét tolták… Brosúra az elnyomásról A kongresszuson mutatta be és osztotta ki a jelenlévők között dr. Cristina Puşcaş kutató azt a kiadványt, amely az Ellenállás és elnyomás Bihar megyében címet viseli. A brosúra jellegű kiadvány külön-külön román, magyar és angol nyelven is megjelent, összesen azonban csak 500 példányban. Nyolcezer lejes uniós támogatásból adták ki, és adatokat tartalmaz a kommunista elnyomás Bihar megyei vonzatairól. Fő célja ugyanakkor a váradi várban idén megnyitott múzeum és emlékhely népszerűsítése. Ez a lapunkban már bemutatott létesítmény a vár K épületében van. Szeghalmi Örs / erdon.ro 2017. szeptember 15.Az aradi zsidóság elmúlt háromszáz éveA fenti címmel nyílt tematikus kiállítás az Arad Megyei Tanács székhelyén, a Corneliu Coposu u. 22. szám alatt, az épület első emeletén abból az alkalomból, hogy három évszázad telt el azóta, hogy Aradon zsidó közösséget jegyeznek. A kiállításon aradi zsidó családoktól származó személyes tárgyak láthatók: családi fotók, személyes iratok, hivatalos papírok, levelek stb. Az Arad Megyei Múzeum Az aradi zsidó közösség elnevezésű kollekciójának darabjait 1993–2005 között aradi zsidók adományozták az intézménynek, mint pl. Braun Margit, dr. Hatschek Pál és Terézia, Seidner Ioan és Steinberg Margareta, Arnstein Andor, dr. Nagy Ștefan, Stein Ștefan, Ruppert család, Stern Ileana, Stern Nicolae, Weisz Klára, Bremmer Éva, Rosenberg Rozália, Toma Else. A megyei tanács épületében lévő kiállítás – melynek megnyitóján jelen volt Izrael romániai nagykövete, Tamar Samash – szeptember 24-ig látogatható hétfőtől péntekig 9–16 óra között. Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad) 2017. december 13.A román királySajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök. A kilencvenes évek legelején, talán 1990 novemberében néhány napos svájci körúton voltam egy román ellenzéki küldöttséggel. Egy ottani alapítvány hívott meg minket, több svájci politikussal találkoztunk, és kisebb-nagyobb fórumokon is részt vettünk, ma is emlékszem egy népes közönség előtt lezajlott genfi vitaestre. Persze a résztvevők zömmel ottani románok és magyarok voltak, de a vita franciául folyt. Radu Câmpeanu szenátor, a Nemzeti Liberális Párt elnöke, Marcian Bleahu szenátor, az egyik környezetvédő párt elnöke és Gabriel Țepelea képviselő, a Román Nemzeti Parasztpárt alelnöke volt még rajtam kívül a küldöttségben. Szenátor voltam én is, más tisztségem nem volt, és valószínűleg azért esett rám a választás, mert beszéltem franciául. Abban az időben még rendkívül gyenge volt az ellenzék a román parlamentben, ennek érzékeltetésére elég, ha felidézem, hogy a kormányzó Nemzeti Megmentési Front után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt a második legnagyobb politikai szervezet a maga alig több mint hét százalékával. A parasztpártiak például csak a képviselőházba jutottak be, a liberálisok pedig ott voltak ugyan a szenátusban, de kevesebben, mint mi, és volt még néhány környezetvédő, illetve egyetlen független szenátor is, az alkotmányt kidolgozó bizottság egyik tagja, Antonie Iorgovan. Nagy szükség volt hát arra, hogy az ellenzék szolidaritását külföldön is minél gyakrabban bizonyítsuk, másrészt a Román Nemzeti Parasztpárt és akkor még a Nemzeti Liberális Párt is próbálta lemosni magáról a két világháború közti nacionalista múlt nyomait, és keresték az együttműködést az RMDSZ-szel. Marosvásárhely márciusa után Nyugat-Európában is sokat számított a magyarokkal való jó viszony, kellett a szalonképességhez. Természetesen nekünk is szükségünk volt rájuk, hiszen akkorra már kiderült, hogy Ion Iliescuékkal nem tudunk zöldágra vergődni, miközben például Corneliu Coposut, a Parasztpárt elnökét én intelligens és karizmatikus, pártjának egykori nézeteit revideálni hajlandó, a román-magyar megegyezést nemzeti érdeknek tekintő politikusként ismertem meg. Minden vitánk dacára máig szimpátiával gondolok vissza rá, akárcsak Gabriel Țepeleára vagy a a párt későbbi elnökére, a szintén börtönviselt Ion Diaconescura. Vitáztunk Svájcban is, nyilvánosan is, többek közt azon az említett genfi fórumon, de azt hiszem, az összbenyomás rólunk mégis az lehetett, hogy közösen keressük a kiutat Románia számára. Látogatásunk második vagy harmadik napján vendéglátónk, a meghívó alapítvány titkára valamilyen ürüggyel egyenként félrehívott minket, és megkérdezte, hogy hajlandók lennénk-e megállni Versoix-ban, találkozni Mihály királlyal. Nem nagy kitérő, tulajdonképpen útba esik. Ez a megálló természetesen nem szerepelt a hivatalos programban, hiszen Hohenzollern Mihály abban az időben még persona non gratának minősült Romániában. 1990 áprilisában megpróbált ugyan Zürichben repülőre szállni, hogy Bukarestbe utazzék, de ezt a román hatóságok valamilyen ürüggyel megakadályozták. Gondolom, akkor még beutazási vízumra lett volna szükség. Nem sokkal svájci látogatásunk után pedig, 1990. december 25-én ismét megpróbálkozott a romániai úttal, el is jutott kíséretével együtt Otopeni-re, sőt, gépkocsival elindultak Curtea de Argeș felé, de végül a csendőrség feltartóztatta őket, visszavitték a repülőtérre, és gyakorlatilag kitoloncolták őket. Csak jóval később, 1992 húsvétján látogathatott haza Romániába az a férfiú, aki személy szerint is nagy bátorságról tett tanúbizonyságot 1944. augusztus 23-án, amikor elrendelte Ion Antonescu marsall letartóztatását és a hadsereg átállását. Huszonhárom éves fiatalember volt akkor, nyilván a körülötte levő román politikusok készítették elő a román nemzet huszadik századi történelmében sorsdöntőnek számító lépést, de azért a legnagyobb kockázatot ő vállalta. Sokat köszönhet Románia a Hohenzollern családnak már a tizenkilencedik század második felétől, amikor I. Hohenzollern Károlyt meghívták uralkodónak, és attól kezdődően a román állam sokkal szorosabban illeszkedett Európába, királyainak az európai monarchiákkal való szerteágazó kapcsolatait – a rokoni szálakat – kellőképpen kihasználva. Aztán 1947 végén a köztársaság kikiáltásával a még mindig csak huszonhat éves Mihályt megfosztották trónjától, és az országból is kiebrudalták. Nekem, aki az ötvenes években voltam kisgyerek, a királyság már csak költészet volt, Arany János verséből, A walesi bárdokból, esetleg Petőfi Sándortól tudtam, hogy mit is érdemelnek a zsarnokok: „Akasszátok fel a királyokat”. Előttem van most is, az egyik gyereklap szép színes oldalain láttam gúnyképet a Hohenzollernekről: molyrágta palástban, ütött-kopott vulkánfíber bőrönddel (tudja-e még valaki, mi is az a vulkánfíber) érkezik a király Romániába, és kincsekben dúskálva, megrakott vonattal távozik ugyancsak ő, hiszen a karikatúra a történelmi idővel mérve amúgy sem túl hosszú életű dinasztiát egyetlenegy alakban jelenítette meg. Máig könyv nélkül tudom Horváth Imre minden bizonnyal nemcsak a hivatalos elvárásokat, hanem a korhangulatot is tükröző négysorosát (Neked tiszteleg): „Királyság volt s most Népköztársaság van. / Mit jelent ez? Figyeld az éneket: / a réginél még te álltál vigyázzban, / az új himnusz már neked tiszteleg.” Mindent összevetve, az iskolában sulykolt kommunista ideológia mellé szüleink, nagyszüleink Kossuth-pártiságát, Habsburg-ellenségét is figyelembe véve, nem fűzött engem semmiféle kései nosztalgia a monarchiákhoz és ehhez a fiatalemberhez sem, akinek arcvonásait az akkor már értéktelen vasdarabokon, a forgalomból kivont százlejes érméken (román szóval „szutásokon”, ahogy a Székelyföldön mondták a régi pénzzel játszó gyermekek) láthattam eleget. Éppen ellenkezőleg: gyűlöltem mindenfajta privilégiumot, dühös republikánus voltam én is Petőfivel együtt, és mi tagadás, ma is az vagyok. Meggyőződésem szerint egyenlőnek kellene születnünk, de ma már azt is jól tudom, hogy nem születünk egyenlőnek. Privilégium lehet a hely, az idő és persze a vagyon, amelybe beleszületünk, és ezeket a különbségeket teljesen megszüntetni nem lehet, viszont kutyakötelességünk enyhíteni rajtuk, és ahol mód van rá, egyenlő esélyeket kínálni mindenkinek. Nemcsak én, hanem a romániai közvélemény túlnyomó része is monarchia-ellenes volt még a kilencvenes években. Az alig összeomlott kommunista rendszer ideológiája egalitárius volt ugyan, de a hatalomgyakorlást minden szempontból a személyi kultuszra építette. Mi sem állt távolabb tőlünk, mint egy újabb személyi kultuszt támogatni, hívják bár alkotmányos monarchiának. A hajdanában még monarchista történelmi pártok is így voltak ezzel, ahogy én láttam. Elenyésző volt ezeken a pártokon belül is a monarchista áramlat, egy-két olyan közismert személyiséget leszámítva, mint például a neves színész Ion Caramitru. Nem is értettem Ion Iliescut, miért ijedt meg, hogy Mihály haza akart látogatni. (Mert nyilvánvalóan az államelnök döntése volt, hogy nem engedték be a királyt.) Amikor aztán mégis beutazhatott, ki is derült, hogy semmiféle társadalmi megrázkódtatást nem okozott ez a látogatás. Nos, nem győzöm ismételni, nem vagyok monarchista, ráadásul a Hohenzollern-dinasztia sok jót a magyaroknak nem hozott az elmúlt másfél évszázadban. Ennek ellenére szívesen találkoztam Mihály királlyal. Némi lobbi-lehetőséget is láttam ebben, de főként kíváncsi voltam arra az emberre, akinek arcképére az egykor „szutásokról” emlékeztem. Habozás nélkül igennel válaszoltam az óvatos tapogatózásra, és így válaszolt Gabriel Țepelea és Marcian Bleahu is. Viszont Radu Câmpeanu nem vállalta a találkozót. Szapora szavakkal magyarázgatta, hogy éppen akkorra fontos interjút beszélt meg fontos újságírókkal, miközben mindannyian tudtuk, miről van szó: félt. Attól félt, hogy amennyiben otthon kitudódik, politikai esélyeit csökkenti egy ilyen találkozó. Igen, az emigrációból hazatért Radu Câmpeanut egy egészen rövid ideig karakán disszidensnek gondoltam, aztán közelebbről megismerve, rá kellett jönnöm, meglehetősen kisszerű opportunista. 1990 tavaszán, amikor ő a liberális párt színeiben, Ion Rațiu meg a parasztpárt színeiben volt elnökjelölt, az erdélyi magyarok, különösen a székelyföldiek tömegesen Câmpeanura szavaztak, holott az RMDSZ-nek az volt az álláspontja, hogy Rațiu és közte nem teszünk különbséget, és arra biztatjuk a választókat, döntsék el, kire szavaznak, csak ne Ion Iliescura. Viszont az akkor nagy befolyással bíró Király Károly egyik marosvásárhelyi híve, Jakabffy Attila egy rádiónyilatkozatban Câmpeanu támogatására szólította fel a magyarokat. Ezzel önmagában nem is lett volna baj, annál is inkább, mert Ion Iliescu elsöprő fölénnyel nyert, és ezen a mi szavazataink, sajnos, sehogy sem tudtak volna változtatni, de a Nemzeti Parasztpártnál teljesen fölöslegesen szereztünk egy fekete pontot. Radu Câmpeanu pedig nemhogy méltányolta volna ezt a támogatást, hanem 1992 nyarán kiléptette pártját az ellenzéki koalícióból, a Demokratikus Konvencióból, azzal az indokkal, hogy az RMDSZ jelenléte a koalícióban rontja a választási esélyeiket. Külön indultak az 1992-es őszi választásokon, és mi tagadás, nagy elégtételem volt, hogy Radu Câmpeanu számítása nem vált be, ugyanis be sem jutottak a törvényhozásba. 1992 és 1996 között így csak a Demokratikus Konvencióban maradt szakadár liberálisok voltak ott néhányan a parlamentben. Megálltunk tehát Versoix-ban. Szép, de meglepően kicsi tóparti villában lakott a királyi család. Mint a mesében: király, királyné és három királykisasszony fogadott minket (ezek szerint a másik kettő éppen máshol volt), Margit, Ilona és Zsófia, vagyis Margareta, Elena és Sofia. Margit, a trónörökös fáradt, de még fel-felsugárzó szépség, Zsófia kissé molett, vonzó teremtés, Ilonára nem emlékszem, csak tudom, hogy ott volt, ha össze nem tévesztem Irénnel (Irina) vagy Máriával (Maria). Mihály viszont... hát ő hatvankilenc évesen, megráncosodva is szakasztott olyan volt, mint azokon a gyermekkori pénzérméken a fiatal király. Nem torzult semmit a tartása sem, az arca sem, csak meggyűrődött nyilván. Előbb figyelmeztettek minket, hogy a kötelező megszólítás: „Maiestate”, vagyis „Felség”, ez Țepeleának meg Bleahunak nem is okozott nehézséget, én viszont csak jónapottal és enyhe meghajlással köszöntem, de ez végül nem keltett megütközést, hiszen egy magyar politikus jelenléte önmagában is fontos gesztus volt a királyi család számára. Rokonszenvvel fogadtak, a társalgás hol románul, hol franciául zajlott, ugyanis a királyon kívül a többiek nem beszéltek románul. Anna királyné egyszer vagy kétszer franciásan Michel-nek szólította a férjét, de egyébként nagyon visszafogott volt. Mihály a sok évtizedes száműzetés után is meglepően jól tudott románul, de kásás beszédét elég nehezen lehetett érteni. Nem lepett meg, olvastam róla, hogy műteni kellett annak idején, farkastorokkal született ez az egyébként jó kiállású férfi, az automobilok és repülőgépek szerelmese. Beszélgettünk hát, időnként szinte kívülről láttam magamat, hogy mibe is csöppentem. Akasszátok fel a királyokat? Hol van az már! Mint egy sci-fiben, különös időhurokba kerültem, mintha a gyermekkorom előtti években lennék. És mégsem. Mert közben a körülöttünk levő világ tele volt új kérdésekkel, amelyekre választ kellett adni. Mihályt is felkészíthették persze, nem mulasztotta el a magyarokról kérdezni, és mintha nem csak udvariasságból kérdezett volna. Próbáltam precízen felvázolni az otthoni helyzetet, de laza voltam közben, nem volt túlságosan nagy tétje a találkozásnak, kíváncsian figyeltem a királyi családot, mintha a Louvres-ban jártunk volna, egy színes, furcsa, élő múzeumban, a megelevenedett történelemben. Ami nonverbális üzenetként leginkább megmaradt bennem: a nyugalom. A király nyugodt, szinte derűs arca. Egy ilyen beszélgetés, akárcsak a későbbi két-három alkalom, amikor még szót válthattunk, nem volt alkalmas arra, hogy felmérjem politikai képességeit vagy tájékozottságát. De egyvalami hiányzott az arcáról, ami viszont a politikusokra annyira jellemző, ezt ma már rögtön észreveszem: a hatalomféltés feszültsége. A vérbeli politikusok szemében mindig ott van az ugrásra kész vad nem lankadó figyelme, a szörnyű éberség, hogy bármelyik pillanatban meg kell harcolni a hatalomért, taktikázni kell, hátulról bekeríteni vagy édesgetni, csapdába csalni, aztán felmorzsolni az ellenfelet. Saját hatalom-megszerzési és hatalom-megtartási technikáinak rabszolgája a politikus, és ez az örökös szenvedés van az arcán. Sem Mihálynál, sem valamivel később Habsburg Ottónál nem láttam ezt a szenvedést. Az osztrák és magyar trónörököshöz emberileg is közelebb éreztem magam, néhányszor találkoztunk csupán, de nem felejthetem hosszú beszélgetésünket Bukarestben, a kormánypalotában, miniszterelnök-helyettesi dolgozószobámban. Németesen raccsolva, ám kifogástalanul beszélt magyarul az a bölcs öregember, aki Mihállyal ellentétben határozott politikai véleményt mondott, de ő politikus is volt, EP-képviselő. Viszont neki is nyugalom volt a tekintetében, és amíg tárgyaltunk, teljesen elfelejtettem Habsburg-ellenességemet. Ma már tudom, mi ennek a nyugalomnak a magyarázata: az öröklött címért nem kell megharcolni. Mondom, gyűlölnöm kellene mindenféle privilégiumot, plebejusnak neveltek, ilyen vagyok, de a politikában megtanultam, hogy valamit valamiért. És mostanában sokszor elgondolkozom azon, hogy az igazi demokrácia analógiája vajon nem a csonka kúp vagy csonka gúla-e sokkal inkább, mint egy kihegyesedő mértani idom? Más szóval: a körülöttünk levő, fel sem épült és máris széteső demokráciák láttán óhatatlanul el kell töprengenem, talán ezeknek a rendszereknek az egyik nyavalyája éppen az, hogy a csúcsot nem hagyhatjuk üresen. Például úgy, hogy a legfőbb állami méltóságot, az elnöki tisztséget nemcsak időben korlátozzuk – két mandátumra általában –, hanem igazi hatalmat sem kellene a kezébe adnunk, kivéve a válsághelyzeteket. Ez közhely, ezt mindenki tudja, ilyen a parlamenti köztársaság, de tessék megnézni: vajon nem az-e az oka mai politikai meghasonlottságunknak, a hatalmi ágak közti egyensúly már-már végzetes felborulásának, hogy egy tíz éven át regnáló államfő, Traian Băsescu a joghézagokat kihasználva, az alkotmányt rosszhiszeműen értelmezve olyan hatalommal ruházta fel a választott parlamenten kívüli intézményeket, hogy ezek ma már valószínűleg magát az államelnököt is fogságukban tartják, bárki is legyen az. A csúcson nemhogy túlhatalomnak, de hatalomnak sem kellene lennie, a csonka kúp vagy gúla teteje egy nyugalmas tisztás, egy apró fennsík, semmi más. Mint ahogy a miniszterelnöki mandátumokat is korlátozni kellene, hiszen az a tisztség is könnyen „kicsúcsosodhat”, könnyen válhat túlhatalmi eszközzé, ezt is tudjuk. Így aztán, szégyenkezve bár, és alapjában véve meggyőződéses republikánusként továbbra is, de újabban fel-felötlik bennem, hogy egy született király, aki komoly hatáskörök nélkül, csakis azért került oda, hogy más ne lehessen azon a helyen, vajon tényleg olyan nagy kompromisszum lett volna-e éppen a felépítendő demokrácia érdekében. Nyilván ez ma már tárgytalan. Meghalt a király, és nem mondhatjuk, hogy éljen a király, mert ahogy látom, a Hohenzollern családban is dúl már a harc a hatalomért vagy talán a bőven visszakapott vagyonért, ki tudja. Az én időutazásom is véget ért, nincs már a „rosszpénzen”, a „szutáson” látott „jó arc”, eltűnt az a fiatalember, akinek gyerekként úgy állítottak össze iskolai osztályt, úgy válogattak különböző társadalmi rétegekből és régiókból osztálytársakat, hogy még egy magyar fiú is volt közöttük. Nem lett ő ettől magyarbarát, nincsen mit köszöngetnünk neki, de mégis sajnálom ráncos arcát, amelyet nem a hatalmi harc dúlt fel, csak a megállíthatatlan idő. A demokrácia dolgát pedig nekünk kellene elrendeznünk minél hamarább, egy olyan országban, ahol a kilencvenes években másodjára is kiűzték a királyt, aztán visszafogadták, kárpótolták palotákkal, kastélyokkal, sok tízezer hektár erdővel, most meg hisztérikus lelkiismeretfurdalással gyászolják. Talán azért, mert csak azt lehet gyászolni igazán, akinek nem volt semmiféle hatalma fölöttünk, és éppen ezért nem kellett megkönnyebbülnünk titokban, hogy itt hagyott minket. Éppen ellenkezőleg, sajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel, 2011. október 25-én, kilencvenéves születésnapján, a szavakat nehézkesen formálva is jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök, Iliescu, Constantinescu, Băsescu vagy Iohannis. Pedig sem olyan felkészült, sem olyan rafinált politikus nem volt, mint a többiek. Csakhogy az elnökök arcáról letörülhetetlen a szavazatgyűjtés mimikája, mondataikból kiirthatatlanok a kortesbeszéd utálatos fordulatai, és miközben az országot emlegetik, a pártjukra gondolnak, és választóikat számolgatják magukban. Milyen jó lenne egy hatalom nélküli elnök, egy mandátuma végeztén vulkánfíber bőrönddel távozó, koronázatlan király, aki csak sétálgat azon a képzeletbeli tisztáson, hiszen semmi dolga, kizárólag azért van ott, hogy más a helyét ne bitorolhassa. Markó Béla / Transindex.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
